Gyógyerővel bír a magyarok fája

Sebgyógyítás, aranyér, hasmenés - a tudás lassan feledésbe megy, a mezei szil pedig maholnap kipusztul. Most még mindkettőt megmenthetjük.

Elődeink nagyon nagy becsben tartották a szilt, ezt az egykoron Európa síkvidékein, alacsony dombjain és folyóvölgyeiben gyakori fát. Szilárdsága, rugalmassága és ellenállósága miatt értékesebbnek tartották a tölgynél. Hídpillértől gerendáig, puskatustól a kocsikerékig és takarmányig számtalan célra használták.

Ami viszont most érdekesebb, az a szil gyógyító ereje. A kérgéből készített főzetet sebgyógyításra és aranyér külsőleges kezelésére használták - magas csersavtartalma miatt. A szájüreg és torok fájdalmát űzték el vele, de megszüntette a bélrendszer és a gyomor gyulladásait is. Hasmenés ellen alkalmazták és bőrápoló olajat készítettek belőle.

A népi gyógyászat máig használja, ám a modern táplálékkiegészítők készítői mintha megfeledkeztek volna róla. Üdítő kivételként a bélrendszer egészséges működését fenntartó készítmények összetevőiként találjuk.

Most még, mert a szil Európa-szerte nagy veszélyben van: egy ember által behurcolt élősködő tizedeli az állományt. Főleg a mezei szilt, a 2016-os év fáját, amelyet nem véletlenül neveztünk a címben a magyarok fájának.

A XIX. század második felében a publicista, író, ügyvéd, a kortársai által "egyszemélyes intézményként" tisztelt Eötvös Károly egyenesen a magyarság nemzeti fájának tartott. Így írt: "ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas és Szilágy nevet. S ahol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt".